Ars poeticám:

“Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és a pillanatból s a kozmosz polgárává avat. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a l’art pour l’art-ot, sem a naturalizmust, de túlnő mindeniken, mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes…” (Babits Mihály)

Életrajzi, irodalmi esszémből részlet:

„Apró tüsszentéssel leszáll az alkony, a hold lusta felhőket terel, fekete szárnyait az éj kitárja, itt is, ott is pár csillag kitartó kíváncsisággal figyel.

Sötétség fátylán csendima toporog, az éjszaka kapuját sarkig kitárja.

Elmúltak a szép napok, éveim elszálltak. Mit tollammal e papírra karcolok, talán az égiekhez szól, s egy kislányról, ki boldognak született egykor.

Tudod, az élet eredendőn csodaszép, ezt beszélik róla, életünk pirkadatán sírva-ríva megszületünk, s ekkor még oly oktalanul…”

A vadregényes Maros partján, Makón születtem, általános iskolai tanulmányaimat is itt fejeztem be, majd gyors- és gépíróként szakvizsgáztam. A különböző művészi tevékenységek már kisgyermek koromtól jelentős szerepet töltenek be életemben. Korán férjhez mentem, majd született három gyermekem. Jelenleg nyugdíjasként élem napjaim, Monorierdőn második férjemmel. A költészettel és festészettel komolyabban rokkant nyugdíjba kerülésem óta, 2009-től foglalkozom. A költészetemre jellemző, hogy szinte rendszerességgel jelennek meg verseim különböző antológiákba, s elmondhatom, hogy több pályázaton elismerésben is részesülhettek verseim. Festészeti alkotásaimat legfőképpen a Föld és az univerzum kölcsönhatása, a természeti jelenségek jellemzik, melyeket akrillal, farostra, vászonra, papírra festek.  Elmondhatom, hogy 3 alkalommal kaptam meg a DavidArts Alkotói Nívódíjat, 2016. évben „Az év nyugdíjas költője” címet nyertem el, 2018-ban „Szépirodalmi Nívódíjban” s több I., II., III., valamint Külön díjak tulajdonosa lehetek költészetem terén is.

Festészetem rendhagyó. 2018-ban Palermo-Mezojusoban elnyertem a „Nemzetközi Kultúráért” díjat, Comisoban a „Legjobb a legjobbak között” címmel tisztelt meg a nemzetközi zsűri. Mindezek mellett lehetőséget kaptam, hogy Párizsban 2019. áprilisában kiállíthassam két alkotásomat, valamint szintén meghívás  útján 2019-ben is jelen lehettem Palermo-Mezojusoban, valamint Comisoban. Palermo-Mezojusoban július 27-én „Festőmesteri” címet, míg október 19-én „Az év művésze” díjjal gazdagodhattam. Emellett egy köszönő levél birtokosa is lehetek, a Montecatonében lévő „Rehabilitációs” kórház igazgató-főorvosától, egy, a kórház javára felajánlott festményemért, amely a kórház falát díszíti. 2019.  október 19-én itthon is „Képzőművészeti Nívódíj”-ban részesültem Budapesten.

Munkásságomra jellemző a fiatal, és amatőr művészek segítése. Ez abban nyilvánul meg, hogy kiállításokat szervezek számukra, valamint zenés és irodalmi esteket. Elmondhatom, hogy jelenleg posztulánsa vagyok a Szent Lázár Történelmi és Ispotályos Lovagrendnek, amit annak köszönhetek, hogy különböző intézményeket, iskolákat, művelődési házakat, könyvtárakat segítek, akár munkámmal (pl. zsürizés, vagy gyermekfoglalkoztatók tartása), akár festményekkel, vagy könyvadományokkal.

Számomra fontos a Föld megóvása, a védtelen állatok megvédése, az embertársaim segítése, s kutatom a végtelen Univerzum rejtélyeit.

„A lelki mélységből visszatérni nagyon nehéz, megváltozott életerőm, fizikális testem, teherbíróképességem, de a küzdés, a tenni akarás, értelmes életet élni, fontos célkitűzés.”

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet!




























N. Sebestyén Katalin

Sokszínű szivárvány

 

Méla bú ül a végtelenbe nyúló látóhatáron,

komor, fekete felhők csókolóznak,

ördögök nyilas dárdáikat szórják,

e látvány félelmetes.

Monszun esőszőnyeg teríti a tájat,

megújulva zeng  az erdő,

oxigéndús levegő árad a légben,

felfrissül az élővilág, az ember.

Páráját  lövelli a fellélegző föld,

légből érkezett a szomjoltó nedű.

Szürke köntösben menetelő légi bárányok

lassan teret  engednek a kikukucskáló

égszínkék színben pompázó égnek,

mögülük kandikáló aranyszínű sugarait

meg-megcsillogtatják a még meg nem

száradt esőcseppek.

Kristályszemek ide-oda gurulnak,

összeölelkezve várják elmúlásukat.

Teret hódít a bíborvörös égitest,

legyőzve a háborgó gomoly-felhőket,

melyek mögül az égboltot  átívelő

sokszínű szivárvány elűz.

 

N. Sebestyén Katalin

Csodás világ

 

Vörös, izzó korong alábukik a horizonton,

szikrázó ezüstben pompázó égitest váltja.

Misztikus, sötét e világ: – titkok, tudattalan,

időtlen valóságok kerülnek felszínre.

Milliónyi fénycsóva kigyúl, s az éjsötét

Univerzumot aranyfényessé varázsolja.

Nézz, nézz fel az égre!

Csillagok özönét vedd észre!

Bolygókat, ezüst Holdat,

ó mily színpompásak!

Felhő, felhő gomolyfelhő,

szelek szárnyán csipkés ruhát öltő.

Nyújtsd felém karod szél,

repülök a csillagok felé,

hisz előttem áll a Göncölszekér.

Pásztázom az aranypompás égboltot,

ismerősök bukkanak föl:

Nagymedve, Kismedve, Fiastyúk,

tengernyi csillagunk: rendben, szépen,

menetelnek a tiszta égen.

 

Csendességben megnyitom szívem kapuját,

s áhítattal hallgatom e titokzatos,

sejtelmes, valós üzenetet.

Fel, fel a magasba vigyél,

hisz magad vagy az ismeretlenség és rejtély.

Fáradtságba fut az éjszaka csendje,

világító, zajos reggel nyoma felvidul,

Univerzum, Univerzum!

Oly végtelen, s határtalan vagy.

 

N. Sebestyén Katalin

Viharfelhők

/Sötét erők/

Jeges, didergő viharos fellegek

masíroznak a mélysötét égen,

démoni, s pokoli “angyalok” ,

hangos hegedű, dob, s hárfa

hívó szavával érkeznek.

Nyomukban kicsavart fák sodródnak,

patakok, folyók kiömlő vére jéggé fagyott.

Kinn a szakadó hóban, ébenfekete erdőben,

hideg süvítő szélben, ahogy a nyár melegével,

az ősz csókjai forróságával most hozzám ért,

beteljesült mámort hordoz megfagyott szívem,

minden fájdalmas érzelem bennem van.

Mennynek és pokolnak angyalai megjelentek

ködös leheletük a holdfényes éjben,

egybeforrt testük a tél misztériumával,

megkövült álomba ringatózik ma az éjjel,
Pokolnak tüzes bugyra, mint sötét

bukott angyal úgy ért a forró testemhez,

bőrömön érzem a hideglelést,

menny kapuja hívón fogad, de az álom

soha sem törli ki onnan a téli erdőnek

és az elmúlásnak emlékét, hisz

magamban hordozlak örökre a lelkemben.

 



hagyományőrzés.eu >>