[ad_1]

 

Az éjszakából ismert Bellami költőként tért vissza Szegedre
Versben írta meg Rostás István, amit érezni nem tudott

Csecsemőként még 1956-ban emelték ki a családjából Rostás Istvánt, aki az intézetből megszökve találta meg vér szerinti apját, később édesanyját. A 61 éves férfi a Cigány Kalevalában írta meg a cigány életutat, ami az ő személyes sorsa is volt.
Szlavkovits Rita újságírónő készítette riport

A felolvasó estjével indította el a szegedi Cigány Önkormányzat a Roma Közéleti Kávéházát. Gondolta, hogy egyszer így fog visszatérni Szegedre, ahol még a hetvenes éveiben leginkább csak az éjszakai életből ismerhették. No, és hát nem éppen példaképként emlékezhetnek Önre.

– Bár negyedévente meglátogatom Bakson a rokonaimat, valójában mégis egy vidéki rendezvényen találkoztam össze amatőr szegedi versmondókkal, akik elhívtak ide. Itt születtem Szegeden, itt kerültem három hónaposan intézetbe, itt töltöttem a hetvenes években az ifjabb éveimet, de itt belül inkább hidegség van.
Az intézetben megtanultam írni, olvasni, ami akkoriban nem sok cigánynak adatott meg, így ha úgy tetszik, kiemelkedtem közülük, sokat köszönhetek ennek. De anya, család nélkül felnőni cudar egy dolog. Örökre űr marad. Én a versekkel próbáltam gyógyítani magam, ami nem volt meg a valóságban, azokat az érzéseket próbáltam megírni a versekben. A Cigány Kalevalában ezt a nyomorúságos cigány sorsot írtam meg, ami az én személyes sorsom is.
Én végül 23 évesen találtam meg a vér szerinti anyámat Isaszegen, ott letelepedtem, megnősültem. Ma van öt gyerekem, 17 unokám, 4 dédunokám. Ott, mint írástudó cigányt, kiemeltek, figyeltek rám. Már a nyolcvanas években amolyan összekötő kapocs lettem az ottani cigányok és a város között, mai napig az vagyok.
Örökké a szüleit kereste
Mire emlékszik egyáltalán és hogyan találta meg az édesanyját végül, ami valahol, úgy tűnik, mégis egy nyugvópont lett az életében?

– Azt csak jóval később tudtam meg, részben papírokból, részint pedig a szüleim elbeszéléséből, hogy még három hónaposan vittek el tőlük, mert állítólag ótvaros lettem, nem tudtak gondoskodni rólam, egy putriban éltek.
Onnantól kezdve néhány évente pakolgattak, csecsemőként Szegeden, a Bal fasor utcai bölcsődei intézetben voltam három éves koromig. Onnan óvódás koromban Szegvárra vittek. Hat éves koromig. Alsó tagozatos iskolába megint visszahoztak Szegedre, a Londoni körúti intézetbe. Innen már vannak emlékeim. Felső tagozatosként Csanádpalotára kerültem, ahol még rosszabb emlékeim is vannak. azt is beleírtam a Kalevalába. Ütöttek, rúgtak, vágtak bennünket, ha szamárfüles volt a füzetünk, ha piszkos maradt a cipőnk. itt száztízen voltunk az intézetben.
Itt írtam az első verseimet egy tanárnőnek köszönhetően. József Attila, Mondd, mit érlel annak a sorsa versétől borsódzott a hátam. Éjszakákon át gondolkoztam azon, hogy az én sorsom mit érlel.
Aztán én is elkezdtem farigcsálni a kis versikéimet. De olyan hullámokban jött rám.
Nem is tudott róla senki, nem mutatta meg senkinek?

– Áh, dehogy. De az biztos, hogy a ragaszkodás, kötődés hiányát mind jobban éreztem, sok füzetet teleírtam. Csanádpalotán, az intézet kapujában időnként megjelent egy apátfalvi cigány család, kerestek valakit. Olyan érzésem volt, hogy ők a szüleim. De aztán elmaradoztak, végül Szegedre kerültem vissza, az Ifjúgárda intézetbe, ipari tanulónak, lehettünk olyan tizenöt évesek.
Kijártunk kaját lopni, meg amik jöttek. A rendőrök, nyomozás céljából átkutattak mindent. Mindannyian kilógattuk a falazó zsinórokkal az ablakon a lopott holmikat, nem találták meg, de, azért féltünk. Egy barátommal megszöktünk. Mondtam neki, hogy keressük meg a szüleimet. Ez 1972 februárjában volt.
Először Apátfalvára mentünk, mert úgy éreztem, hogy azok a szüleim, akik a kapunál mindig megálltak Csanádpalotán.
El is jutottunk Apátfalvára, mentünk a Csokonai utcára, végig putrik voltak. Ott láttam először, hogyan élnek a cigányok. Nem volt ablak, csak papírral takarták azt be. Ráadásul, cigányul sem tudtam, hiszen az intézetben magyarul tanultunk. Szinte undor fogott el, de hajtott, hogy meg akarom találni a szüleimet. Itt aztán mondták, hogy az a család elköltözött már Makóra, így tovább álltunk. Ott a férfi magához ölelt, de az asszony csak azt hajtogatta, hogy nem az ő gyereke vagyok. Végül ők ajánlották, hogy menjek Mindszentre, mert ott találkoztak egy Rostás Máriával, mivel így hívták az anyámat. Mindszenten se találtuk meg őket, de nyomort itt is láttunk, döghússal kínált meg az egyik család bennünket.
Itt aztán végül Baksra irányítottak bennünket, az apámat itt leltem meg, aki egy másik asszonnyal élt.
Betöltött valamilyen űrt, hogy találkozott az apjával?
Dehogy, de azért jó volt. Az asszony, akivel együtt élt, elővett egy papírokkal teli dobozt, ott találtam meg a születési anyakönyvem eredetijét. Így szereztem bizonyosságot, hogy tényleg ő az apám.
De nem tartott sokáig az öröm, pedig Bakson aztán jöttek megölelni a rokonok, nagy volt a boldogság. De a barátomnak, akivel együtt szöktünk, nem volt maradása. Visszakísértem Szegedre. Bakstól gyalog mentünk a töltésen, én meg vissza ugyanott. De őt elfogták a rendőrök, jöttek értem is. Bilincsben vittek Aszódra, a javító-nevelő intézetbe. Na, itt rengeteg füzetet teleírtam verssel.
Innen 1974 -ben szállítottak át Kecskemétre, végül, 1974-ben innen is elengedtek, mentem vissza Baksra. Itt elláttak minden jóval, de én a nyomort nem bírtam, s bár az intézetben is mostohán bántak velünk, de más volt. Így egy idő után eljöttem Szegedre dolgozni. Egyik albérletből mentem a másikba.

– Az éjszakai élet Bellamija
Jobb volt így, család nélkül Szegeden hánykolódni?

– Hát, nem is tudom, hogy mi vitt előre. Fejjel a falnak? Élveztem, hogy szerettek a lányok, olyan sukár legény voltam, Bellaminak hívtak. Bár én egyetlen lányhoz sem kötődtem, de sokan voltak.

Miből fizette az albérleteket?

– Dolgoztam a panelgyárban, fonógyárban. Hogy elkerüljem a KMK-t (közveszélyes munkakerülő), minden héten egy napra bejelentkeztem a Rókusi vasútállomásra dolgozni. Belevetettem magam az éjszakába. Kiálltunk a múzeum lépcsőjére szavalni, ott a rendőrök kerítettek körbe, mert nem szabadott csoportosulni. A Bartók téren fociztunk, pingpongoztunk, verseket olvastunk fel egymásnak.
Vadásztam a lányokra, ők énrám. Aztán végül kerítésezés / ami azt jelentette, hogy a lányt bedobom a közösbe/ miatt kitiltottak Szegedről.
Akkor Pestre kaptam ingyen vonatjegyet a rendőröktől. Ott is dolgoztam, munkásszállón laktam. A haverjaimmal lementünk a Balatonra „cseresznyézni”. Ez azt jelentette, hogy betörtünk házakba. Gyorsan el is fogtak bennünket, három és fél évre börtönbe kerültem. 1979 -ben szabadultam, mentem vissza Baksra.
Itt mondta az apám, hogy találkoztak a vér szerinti anyámmal Isaszegen. Nosza, azonnal elindultam.

Az isaszegi népművelő lett a Szegedről kitiltott Bellamiból
Milyen volt a találkozás az édesanyjával, amiről egész addigi életében álmodozott? Végül 23 évesen teljesült az álma.

– Nagy volt a boldogság, de őrlődtem, mert ők is egymás hegyén-hátán éltek, lábtól fejig aludtak egy kis házban, heten. Én voltam a nyolcadik. Végül nagyon gyorsan megnősültem, inkább ő szeretett, mintsem én őt, de gyorsan jöttek a gyerekek, öt született. Anyámék telkén felhúztam egy külön kis házat, hiszen kőművesnek tanultam, abban laktunk. Isaszegen a kőműves munkából éltem, nem is olyan rosszul. Szépen öltöztünk, hamar példaként tekintettek rám a helyi romák, akik akkoriban nagy nyomorban éltek, írni, olvasni nem tudtak. Én pedig tudtam, ezzel nagy respektem lett közöttük, de a helyi városvezetésnek is feltűnt, ezért fel is vettek az akkori tanácshoz, hogy segítsek a cigányok ügyeit intézni, ne kelljen nekik oda bejárniuk. Így a nyolcvanas évek elejére a romáknak valamiféle vezetője lettem.
A helyi múzeum vezetője, egyben magalapítója, Szatmári Zoltán megtudta, hogy verseket is írok, szépen beszélek. Elküldött népművelő tanfolyamra még 1982-ben.
A rendszerváltás után, az 1994-ben hivatalosan is megalakult cigány önkormányzat elnök helyettes lettem. Főző, varró tanfolyamokat, rendezvényeket szerveztünk a helyi cigányoknak, Megpróbáltam segíteni, amiben csak tudtam. Harminc évem van benne, ma már a putrik, faviskók helyett kőházakban élnek, tanulnak.

Ma is óriási nyomorban élnek a cigányok sok helyen. Mi segíthet rajtuk?

– Jártam én mindenfelé az országban ahol cigány telepek voltak Például Domonytól, Öcsödig.
Hiába öntik a pénzt a roma programokba, nem él közöttük legalább egy olyan, aki mintát adhatna, akire felnéznének, és aki közülük való.

Nem tudok nagyon okos lenni ebben, csak csinálom. Az biztos, hogy támaszra, segítségre van szükségük. Ebben a Cigány Kalevalában nem csak a saját sorsomat írtam meg, hanem mindannyiunkét. Legalább kötet formájában jusson el mindenkihez a nyomorunk.

Névjegy
Rostás István1956. január 4-én született a papírjai szerint Szegeden, de valójában lehet, hogy Bakson. Édesapja gazdaságában, akkor három asszony élt, az egyikük nevére állították ki a születési anyakönyvi kivonatot. Később derült ki, amikor az állami gondozott fiút örökbe akarták fogadni, hogy nem is az okmány szerinti anya a vér szerinti anyja. A cigány családoknál az okmányokat dobozba tették, de elolvasni szinte senki nem tudta. Így lett óriási érték Rostás írni-olvasni tudása.

Mellettem az újságírónő Rita, aki készítette és írta meg rövidke életrajzomat.

A hetedik elem 

Szerelem nélkül mit ér az élet?
Még ha öl, romba dönt, butít,
akkor is kell az az érzet,
amiért érdemes meghalni.

A szerelem a hetedik elem,
az ember életében.
Nélküle élni nem lehet.
Még ha fáj is, de kell.

Mégis elmegyünk mellette,
a másik fél érzését nem fogjuk fel.
Csak később döbbenünk rá,
túl rossz volt a választás.

A szerelem olyan, mint a természet,
illatot ad, gyönyörködteti a szemet.
Igaz, olyan, mint a négy évszak,
mégis magunkban hordjuk boldogan.

Rostás István © 2020–09-21

Idős korban 

Már nincsenek szavak,
csak elfojtott szó.
Az ajak néma marad,
a szív, egyre dobog.

Felhalmozott érzelmek,
mélységben ülő titkos vágyak,
kaput nyit a félelemnek,
átlépve más világba.

Igaz szavak értelme,
megremegteti a szívet,
félő, hogy már többé nem lehet,
csak ül szép emlékeivel.

Az élet megmaradt foszlányain,
elmélkedik az ember,
mondhat neki bárki bármit,
csak ül, csendben könnyezve.

Rostás István © 2020–09-22




[ad_2]

hagyományőrzés.eu >>