Shrek Tímea – Maugli

Ajánló helyett “csak” egy Móricz idézet:

“Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle… Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.”

Shrek Timea - MaugliHűvös októberi reggel volt. A gyerekek szállingóztak az iskola ajtaja felé, akárcsak a hópelyhek, amikor először hullnak a földre november végén. Már megkezdődött a második óra, mikor egy alacsony, piszkos
cigányasszony lépett be az ajtón. Kezét egy csöppnyi leányzó fogta, és a nő mögé bújva kémlelte a meleg, családias környezetét.
– Kit keres? – kérdeztem az asszonytól.
– Az igazgatóasszonyhoz jöttem. Az orvos küldött. Azt mondta, a lányt be kell adni iskolába, mert elveszik.
– Most órán van. Várja meg. Az iratok megvannak? Keresztlevél és az anyuka személyije?
– A jánynak van, de az anyja elhagyta a paszportját.
– Orvosi igazolás?
– Ad a doktornő.

Ezzel hátat fordítottam, s elindultam a konyhára, leadni a létszámot, mert néhány perc múlva az elsősök reggelizni mentek.
Nem is kellett sokat várnom, gyors kézmosás után a mindannyian ott sorakoztak az ablak alatt, ahol az ételt osztják. Hangos imádkozás után jó étvágyat kívántam, s ezzel kezdetét vette az első étkezés. Az idegen kislány az ajtó mögé bújt, s onnan leste, mit esznek a többiek. Teste minden porcikája remegett, szája szélét nyalogatta, látszott rajta, hogy éhes. Megfogtam a kezét, az asztalhoz vezettem, tányért és kanalat adtam neki a makarónihoz. Kézzel vett az ételből, mohón tömte magába a maréknyi falatokat.
– Kanállal egyél! – nyújtottam neki az evőeszközt.
Nem tudta megfogni. Ujjait a kanál vége köré csavartam, s mint mikor először eszik a szülő a gyermekkel, megmutattam neki, hogyan kell enni.
Közben figyeltem. Ahhoz, hogy a gyerek piszkos, már hozzászoktam, cigányiskolában nem tehetek másként. De ez a gyerek más volt, mint a többiek. Koromfekete haja apró fürtökben kunkorodott a
feje tetejére, nagy barna szemei csillogtak, pisze orra és ívelt ajkai voltak. A kislány a kosz alatt meghökkentően szép volt. Odaszóltam a kísérő nőhöz:
– Mikor evett a gyerek utoljára?
– Reggel, otthon!
– Ne hazudjon! Ez a kislány éhes. Látszik, hogy éhezik.
– Nem tudom, nem velem volt. Az anyjával.
– Hol az anyja? Miért nem ő jött vele?
– Az anyja beteg. Ágyban fekszik. Már nem sok van neki hátra. Én a nagyanyja vagyok.
– És az apja?
– Hát az anyuka leányanya. Máté odénécska. Tudja maga, hogy van ez nálunk. A fiam iszik.
Te sem vagy különb – gondoltam magamban –, hiszen ismerlek. A városban koldulsz, a pénzt meg piára költöd. – Értem. Hagyja itt a gyereket. Próbaidőre. Mindennap itt kell lennie, különben nem vesszük fel iskolába. (Ezt bátran mondhattam, mert előzőleg már egyeztettem a főnökasszonnyal.)
A napok teltek-múltak, a gyerek mindennap iskolában volt. De hiába. Nem beszélt, nem tanult, nem érintkezett a többiekkel. Beteg volt. Értelmi fogyatékos. Olyan, mint Maugli. Nem értette a többieket, nem ismerte a tollat, a füzetet, a ceruzát. Időközben kiderítettem, hogy egy kartondobozban alszik, vagy a csillagos ég alatt. A délutáni élelmet meg a közeli kukákból gyűjti be. Nem törődött vele senki. Az anyja haldoklott, apja még papíron sem volt.
Alig telt el egy hónap, az anyja meghalt. Lépni kellett. Jelentettük a hatóságoknak.
Mivel hivatalosan nem maradt senkije a kócos kislánynak, tudtuk, mi fog következni. Az árvaház. Megrágtuk százszor a gondolatot, mielőtt döntöttünk volna. Hogyan is lenne jobb ennek a gyermeknek?
De tudtuk, hogy nem érné meg a következő tavaszt, ha ott marad, ahol eddig.
Furcsamód a gyámhatóság gyorsan járt el. Az orvosnő szintén erősködött, hogy a gyermek ne maradjon a nagyszülővel.
Szerda reggel volt. A fagyos eső hangosan koppant az ablakon. Meredten bámultam kifelé. Egy fehér mikrobuszt vártam. Az jött el a kislányért. Pontban kilenc órakor két fiatal hölgy szállt ki az ajtaján. Eléjük mentem.
– A kislányért jöttünk, itt van?
– Igen, rögtön, ebben az osztályban. Mi fog most történni vele?
– Igyekszünk minél hamarabb nevelőszülőket keresni, sok olyan család van, ahol nem születhet gyermek. Nagy az érdeklődés. Nem lesz gond. Ő az?
– Igen.
Ekkor a fiatal nő odalépett és megfogta a kezét:
– Gyere velem. Megyünk sétálni.
A kislány csak nézett, letette a ceruzát és elindult az ajtó felé.
– Ne félj. Most megyünk egy olyan helyre, ahol sok gyerekkel fogsz lakni. Megfürödsz, megfésülködsz, tiszta ruhát kapsz.
Megszólalt a lány. Még eddig nem hallottam a hangját sohasem:
– Hercegnőset?
– Akár olyat is. Megyünk?
– Menjünk.
A kislány még visszafordult a busz előtt, intett is egyet, mosolyogva ugrott fel az ülésre. Az arcomon egy könnycsepp folyt végig. Kis kócosból hercegnő.

Forrás: pannonhirnok.com/shrek-timea-maugli/